Rákosi Jenő, 1896-tól mindszenthi; Kremsner (1842. nov. 12. Acsád, Vas vm. – 1929. febr. 8. Bp.): író, újságíró.

• Sokgyermekes, német származású gazdatiszti családból származott, Zala és Vas vármegyék magyarajkú vidékein nőtt fel. Testvérei közül: Rákosi Béla (1841–) orvos, Rákosi Szidi (1852–1935) színésznő, színészpedagógus, Rákosi Viktor (1860–1923) író, újságíró. Fia: Rákosy Gyula (1881–1944) újságíró.
• Elemi iskoláit Sárvárott, középiskoláit a kőszegi gimnáziumban és a soproni bencés gimnáziumban végezte. A pesti tudományegyetemen jogtudományi doktori okl. szerzett (1860-as évek vége), az MTA tagja (l.: 1892. máj. 5.; t.: 1909. ápr. 29.; ig.: 1919. okt. 23.).
• Életút: Gr. Zichy János lengyeltóti birtokának gazdasági gyakornoka (1860–1862), Jankovich József öreglaki birtokának írnoka (1862–1863), 1863-tól elsősorban írásaiból élt. A Pesti Napló munkatársa, vezércikkírója (1867–1869), a Deák-párti Reform c. napilap alapító szerkesztője (1869–1875), a Pesti Napló szerkesztője (1875–1881), miután megvált a laptól a Budapesti Hírlap alapító szerkesztője (1881–1891), főszerkesztője (1891–1925), egyúttal a laphoz tartozó Divat Ujság, Gyermekdivat, Patyolat c. divatlapok és a Kakas Márton c. élclap kiadója. A Tanácsköztársaság idején túszként fogva tartották (1919). A bp.-i Népszínház alapító igazgatója (1875–1881). A Főrendiház örökös tagja (1903–1918).
• Korai színpadi sikere (Aesopus, 1866) után br. Kemény Zsigmond ajánlotta a Pesti Naplóhoz. Az elmúlt századforduló egyik legjelentősebb újságírójaként az 1880-as évektől aktívan részt vett a közéletben: a Monarchia súlypontja Budapestre helyezésének kezdeményezésével erőteljesen szorgalmazta a birodalom nemzetiségeinek magyarosítását, álma egy harmincmilliós magyarság volt. Fellépett a baloldali erők ellen, hevesen ellenezte az általános választójog bevezetését, lapját a Budapesti Hírlapot évtizedeken át a konzervatív újságírás iskolájának tekintették. Az I. vh. idején harcos háborúpártiságával tűnt ki, a trianoni békszerződés (1920) után a magyar revíziós törekvések élére állt: jobboldali körökben ekkorra már elvesztette korábbi népszerűségét, elsősorban azért, mert ellenezte a vörösterrorra válaszoló fehérterrort, és kiállt az üldözött zsidóság mellett. Visszaemlékezései szerint előre látta a II. vh. közeledését, tisztában volt az ahhoz vezető okokkal. Londonban, majd Velencében is tárgyalt Lord Rothermere-rel (1928. júl., ez utóbbin Mussolini is jelen volt) a magyar revíziós törekvésekről. Irodalompolitikusként erélyesen fellépett a 20. sz. elején jelentkező modern irodalmi törekvésekkel (elsősorban Ady Endre és a Nyugat első nemzedéke) szemben. – Színművei kezdetben a shakespeare-i romantikus hagyományt követik (A szerelem iskolája, 1874), később megpróbálkozott a népszínmű népdrámává történő továbbfejlesztésével (Magdolna, 1884). Legjelentősebb művei magyar történelmi drámák (Endre és Johanna, 1885; István vezér, 1891), ill. a Tágma királyné (1902) a Shakespeare korában népszerű ún. rémdrámák parafrázisa. Színigazgatóként elsősorban a népszínművek színreállítását kezdeményezte, majd ennek hanyatlása után az operetteket hangsúlyozta: célja a magyar színészet erősítése volt a német rovására. Számos operaszöveget írt, ill. fordított magyar nyelvre, s lefordította Shakespeare több színművét is (pl.: Ahogy tetszik, Tévedések vígjátéka, Velencei kalmár stb.). Halála után a család Rákosi Jenő-alapítványt létesített, amely több közintézményt is támogatott: az MTA-nak 1 millió koronát adott (1923-ban).
• Emlékezet: Acsádi szülőháza 1945-ig zarándokhellyé vált. Nyaranta balatonföldvári családi villájában tartózkodott (Sarolta-villa, Petőfi u. 1.; ma itt működik a földvári városháza). Síremléke a Kerepesi úti temetőben látható (Horvay János alkotása, 1930). Halála után Budapesten öt utcát és két teret neveztek el róla. Lord Rothermere saját költségén emlékművet állított neki (felavatták: 1930. nov. 30.). Bronz szobrát Kisfaludi Strobl Zsigmond készítette el (Budapest VII. kerület Dohány utca–Teréz körút sarkán állították fel: 1930-ban, lebontották: 1948-ban).
• A Kisfaludy Társaság tagja (1869-től), a Petőfi Társaság t. tagja. Az „Otthon” Írók és Hírlapírók Körének alapító elnöke (1891–1918), t. elnöke (1919-től). A soproni Frankenburg Kör t. elnöke. A nagykőrösi Arany János Társaság tagja (1925-től).
• Elismerés: Az MTA Bródy Zsigmond-jutalma (1915).
• A Pesti Napló munkatársa, vezércikkírója (1867–1869), a Deák-párti Reform c. napilap alapító szerkesztője (1869–1875), a Pesti Napló szerkesztője (1875–1881), miután megvált a laptól a Budapesti Hírlap alapító szerkesztője (1881–1891), főszerkesztője (1891–1925), egyúttal a laphoz tartozó Divat Ujság, Gyermekdivat, Patyolat c. divatlapok és a Kakas Márton c. élclap kiadója.
• Főbb művei: R. J. színművei. I–II. köt. (Pest, 1872)
  A szerelem iskolája. Színmű. (Bp., 1874)
  A legnagyobb bolond. Reg. (Bp., 1882
  2. kiad. Czigány Dezső rajzaival, Mikszáth Kálmán bevezetőjével: 1906)
  Magdolna. Dráma. (Bp., 1884)
  Endre és Johanna. Történelmi dráma. (Bp., 1885)
  A tragikum. (Bp., 1886
  új kiad.: 1925)
  Modern aesthetika. Akadémiai székfoglaló. (Elhangzott: 1893. jan. 23.
  megjelent, kivonatosan: Akadémiai Értesítő, 1893)
  Éjjel az erdőn. Népszínmű 3 felvonásban. (Bp., 1899)
  Tágma királyné. Tragédia az ősidőkből 3 felvonásban. (Bp., 1902)
  R. J. színművei. I–XX. köt. (Bp., 1902–1903)
  Tempefői. Operett 3 felvonásban. Zenéjét szerezte Erkel Elek. (Bp., 1903)
  A háború és az esztétika. (Bp., 1915)
  Tiszavirág. I–II. köt- Cikkek, levelek, beszédek. (Bp., 1920)
  Kultúra és kereskedelem. (Bp., 1922)
  Emlékezések. I–III. köt. (Bp., 1926)
  Tárcák, cikkek. I–III. (Bp., 1926)
  Trianontól Rothermere-ig. (Bp., 1927).
  
• Irodalom: Schmidt Frigyes: R. J. (Sepsiszentgyörgy, 1911)
  Galamb Sándor: R. J. (Irodalomtörténet, 1921)
  Rákosi Album. R. J. 80. születésnapjára. (Bp., 1925)
  Gyalui Farkas: Emlékezések R. J.-ről. (Erdélyi Helikon, 1929)
  Schöpflin Aladár: R. J. halálára. (Nyugat, 1929)
  Gyalui Farkas: R. J. Erdélyben. (Budapesti Hírlap, 1929. márc. 31.)
  R. J. művészi hagyatéka. Katlógus. (Bp., 1929)
  R. J. élete és művei. Szerk. Süle Antal. (Bp., 1930)
  Hegedüs Lóránt: R. J. ig. és t. tag emlékezete. (Bp., 1930)
  Márkis Miksa: R. J.- ről. (Bp., 1930)
  Sikabonyi Antal: R. J., a publicista. (Bp., 1930)
  Schiller József: R. J. Egy magántitkár feljegyzései. (Bp., 1933)
  Az Ady–Rákosi-vita. Egy irodalmi per aktái 1915–16-ból. Szerk. Kardos László. (Debrecen, 1940)
  Lengyel Géza: Magyar újságmágnások. (Bp., 1963)
  Németh G. Béla: A „közepes ember” felmagasztalása. (N. G. B.: Mű és személyiség Bp., 1971)
  Károlyi Csaba: R. J. védelmében. (Nappali Ház, 1994)
  Dániel Anna: Kísérlet R. J. mögöttesének megfejtésére. (Liget, 2000)
  Pozsvai Györgyi: A tragikum individualizálódása és/vagy az individuum tragikuma R. J. esztétikájában. (Alföld, 2002)
  Sipos Balázs: Az ellenpropaganda. Rákosi Jenő és a „keresztény kurzus”. (Múltunk, 2005)
  Sipos Balázs: Magyarságócsárlás, liberalizmus, modernitás, avagy R. J. és a Nyugat találkozása a Budapesti Hírlapban. (Mozgó Világ, 2009).