Bethlen István, bethleni gr. (1874. okt. 8. Gernyeszeg, Maros-Torda vm. – 1946. okt. 5. Moszkva): politikus, miniszterelnök.

• Sz: Bethlen István, gr. (1839–1881), Teleki Ilona, széki gr. (1849–1914). Szülei 1870-ben Mezősámsondon (Maros-Torda vm.) kötöttek házasságot. Két testvére: Bethlen Klementine, Mikes Árminné (1871–1954) és Bethlen Ilona, Haller Györgyné (1872–1924). F: 1901-től Bethlen Margit, gr. (1882–1970) írónő. Három fia: Bethlen András (1902–1970) újságíró, Bethlen István (1904–1982) és Bethlen Gábor (1906–1981).
• A bp.-i tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott (1893–1896), fél évet angol egyetemeken töltött (1897), Marosvásárhelyen, majd Ausztriában töltötte le egyéves önkéntes katonai szolgálatát (1897–1898), a magyaróvári felsőbb gazdasági tanintézet vendéghallgatója (1898–1900). Az MTA tagja (t.: 1928. máj. 18.).
• Életút: Mezősámsondi birtokán gazdálkodva (1900-tól) bekapcsolódott a vármegyei s hamarosan az országos politikai életbe is. A Maros-Torda vm.-i törvényhatósági bizottság tagja, a gazdasági egyesület igazgatóválasztmányának tagja, egyházmegyei főgondnok. Gr. Apponyi Albert híveként a Szabadelvű Párt (1901–1903), pártonkívüli (1903–1904 és 1917–1918), majd vezérét követve az újjáélesztett Nemzeti Párt (1904), ill. a Függetlenségi és ’48-as Párt (1904–1909), a pártszakadás után a Kossuth Ferenc vezette Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-Párt (1909–1913), gr. Andrássy Gyulához csatlakozva az újjáélesztett Alkotmánypárt (1913–1917) országgyűlési képviselője (Marosvásárhely, I. választókerület., 1901–1918). Az I. vh. alatt különböző frontokon szolgált (1914–1918), az összeomlás után megalapította a jobboldali Nemzeti Egyesülés Pártját (1919. febr.), a Tanácsköztársaság idején Bécsbe menekült (1919. ápr.), ahol az emigránsokat tömörítő bécsi Antibolsevista Comité vezetője és a szegedi kormány bécsi képviselője volt (1919. ápr.–aug.). Az Országos Menekültügyi Hivatal elnöke (1920–1921). Hajdúböszörményi kudarcától eltekintve 1920 és 1939 között folyamatosan nemzetgyűlési képviselő (Hódmezővásárhely, 1. választókerület, 1920–1922; Debreceni választókerület, 1922–1926) és országgyűlési képviselő (Debreceni választókerület, 1927–1935; Nagykanizsai választókerület, 1935–1939); majd a kormányzó által élethossziglan kinevezett felsőházi tag (1939– 1944). Az 1920. júl.-i sikertelen kormányalakítási kísérlete után Magyarország miniszterelnöke (1921. ápr. 14.–1931. aug. 24.); közben pénzügyminiszter (1921. okt. 4.–1921. dec. 3.), igazságügy-miniszter (1924. febr. 21.–1924. márc. 13. és 1929. jan. 8.– 1929. febr. 4.), külügyminiszter (1924. okt. 7.–1924. nov. 15.) és földművelésügyi miniszter is (1924. okt. 14.–1924. nov. 15.).
• Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga tagja (1919–1921), a különböző szélsőjobboldali szervezeteket tömörítő Társadalmi Egyesületek Szövetsége elnöke (1920–1921), a Revíziós Liga díszelnöke (1932-től). A Magyar Gazdák Vásárcsarnokellátó Szövetkezetének alelnöke (1902-től), majd az ebből alakult Magyar Gazdák Értékesítő Szövetkezete elnöke (1907-től). Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) tagja (1901-től), az igazgatóválasztmány tagja (1905-től), a közgazdasági szakosztály alelnöke (1906–1918). A Székely Társaságok Szövetsége tb. elnöke (1907–1909?), a Magyar Gazdaszövetség igazgatóválasztmányának tagja (1911-től), az Országos Magyar Szövetség választmányi tagja (1907-től), majd társelnöke (1912-től).
• Agrárius, neokonzervatív nézeteket vallott. 1907-ig elsősorban szövetkezeti politikával foglalkozott (tejszövetkezetet, termelési és értékesítési szövetkezeteket alakított, stb.), majd tevékenységének középpontjába a román kérdés került. Több beszédében és írásában hangsúlyozta, hogy a magyarországi románság elitjének fő célja egy nyelvileg egységes terület létrehozása, végső soron Erdély Romániához való csatolása, amely ellen a magyarság megerősítésével (nemzeti szempontú telepítés-, oktatás- és gazdaság- és szociálpolitika) kell védekezni. Az oláhok birtokvásárlásai Magyarországon az utolsó 5 évben (1912) c. munkájában hívta fel a közvélemény figyelmét az erdélyi román földvásárlások rohamos növekedésére, 1914-ben az Erdélyi Szövetség egyik alapítója és vezető tanácsának tagja, 1917-ben egyik elnöke. Mivel a magyar arisztokráciát, a birtokos nemességet (és a soraiból kikerülő értelmiséget) a nemzeti fejlődés egyedüli letéteményesének tartotta, az általános választójog bevezetését e hagyományos elit hatalma megőrzése érdekében határozottan ellenezte. Az I. vh. kitörésekor önként jelentkezett a hadseregbe, a szerb fronton, később Erdélyben szolgált, közben képviselői feladatait is ellátta. 1915-től egyre közelebb került Tisza István politikájához, aki 1917. máj.-ban – kevéssel bukása előtt – az erdélyi ügyek miniszterévé kívánta megtenni. Első ízben 1918. ápr.-ban vetődött fel kormányra kerülésének lehetősége, majd Wekerle Sándor a belügyminiszteri, ill. a tárca nélküli erdélyi és felvidéki miniszteri posztot kínálta fel neki, de kinevezése végül is elmaradt. A Károlyi-kormányt Erdély megtartása irányában tett erőfeszítéseiért egy ideig támogatta, de belpolitikai célkitűzései (általános és titkos választójog, demokratikus földreformtervezet) miatt 1918. dec.-re szembefordult vele. 1919. febr.-ban, miután sikertelenül kísérelte meg az ellenzéki polgári erőket egy pártban tömöríteni, megalakította a konzervatív, nyíltan forradalomellenes Nemzeti Egyesülés Pártját. 1919. ápr.-ban a proletárdiktatúra elől az osztrák fővárosba menekült különböző pártállású politikusokból megszervezte az Antibolsevista Comitét, később a szegedi ellenforradalmi kormány bécsi képviselőjeként tevékenykedett. Célja a tanácskormány megdöntése, majd az antanthatalmak előtt szalonképes polgári kormány és nemzeti hadsereg felállításával az ország területi egységének biztosítása volt. 1919 őszén a Friedrich-kormány erdélyi ügyekkel foglalkozó ún. titkos minisztere, s a Békeelőkészítő Iroda egyik vezetője, nov.- ben rövid időre miniszterelnöki kinevezése is szóba került. A párizsi békekonferencián a magyar békedelegáció egyik főmegbízottjaként vett részt (1920. jan.–máj.). Bár az általa szorgalmazott halogató taktika, s az angol, majd az új francia kormány felé tett közeledő lépések kevésnek bizonyultak a területi döntések megváltoztatásához, a kellő magyar diplomáciai, gazdasági, katonai háttér hiányában, a megszállt területeken élő magyarság helybenmaradása, a későbbi revízió reményében elengedhetetlennek tartotta a békeszerződés aláírását. Miniszterelnöksége első diplomáciai sikere az olasz közvetítéssel megkötött magyar–osztrák megállapodás (velencei jegyzőkönyv) volt, amelyben elérte, hogy Sopron és a környező falvak hovatartozásáról népszavazást tartsanak, s az 1921. dec. 14–16-i referendum Magyarország javára döntött. Az ország államformájának kérdésében a nemzeti királyság mellett foglalt állást, megkezdte IV. Károly visszatérésének előkészítését, de az uralkodó kedvezőtlen nemzetközi körülmények között végrehajtott magánakciója (második királypuccs, 1921. okt.) következtében arra kényszerült, hogy előrenyomulását megállítsa (budaörsi csata), kimondassa a Habsburg-ház trónfosztását, s az ún. király nélküli királyságot tartósítsa. A belpolitikai stabilitás zálogát, a miniszterelnök akaratát a parlamentben engedelmesen keresztülvivő, abszolút többséggel rendelkező egységes konzervatív–liberális kormánypárt megteremtésében, a demokratikus és a szélsőjobboldali csoportosulások megszelídítésében, ill. marginalizálásában látta. Megkötötte a Bethlen– Peyer-paktumot (1921. dec.), amelyben politikai tényezőként ismerte el, és szavatolta működési feltételeit a Tanácsköztársaság óta politikai karanténban lévő szociáldemokrata pártnak, cserébe az lemondott a rendszer elleni radikális fellépésről (a kormány külpolitikai törekvéseinek támogatása, a politikai sztrájkok mellőzése, nem népszerűsíti a köztársasági államformát stb.). 1922 elején a kisgazdapártot bázisul felhasználva, saját híveivel és az addig parlamenti képviselettel nem, vagy alig rendelkező konzervatív csoportosulásokkal feltöltve létrehozta az Egységes Pártot (Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Párt), amelyből 1923 közepére kiszorította a Gömbös Gyula vezette szélsőjobboldali fajvédőket. A kormányzópártnak az 1922. márc.- ban rendeletileg életbeléptetett új választójogi törvénnyel (750 000 fővel, elsősorban az iskolázatlan nőkkel csökkentette a választásra jogosultak számát, s Budapest és környéke, valamint a törvényhatósági városok kivételével visszaállította a nyílt szavazást) biztosította a kényelmes parlamenti többséget. Utolsó biztonsági tényezőként 1926-ban visszaállította a kétkamarás parlamentet, amelynek Felsőházát szintén megillette a törvénykezdeményezés joga, s kétszer is visszautasíthatta a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatot. Ugyanabban az évben, bár politikai felelőssége egyértelműen bebizonyosodott, sikeresen vészelte át az 1925 végén kirobbant frankhamisítási ügyet. Kormányra kerülésekor legfontosabb gazdaságpolitikai feladatnak az infláció megfékezését tartotta. Miután a belső erőforrásokra támaszkodó pénzügyi stabilizáció kezdeti sikerek után megbukott (az adókból és vagyondézsmából álló bevételek, a B- listázásokkal kiegészítve sem tudták fedezni a kiadásokat), nagy összegű külföldi államkölcsön megszerzéséért, s egyidejűleg alacsony jóvátételi összeg megállapításáért lépett fel. Hosszas diplomáciai alkudozást követően, elsősorban brit segítséggel elérte, hogy Magyarország 1924-ben 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsönt kapjon, amellyel (mivel nem kellett a 200 millió aranykoronában megállapított jóvátételi összegre fordítania belőle) hamarosan helyreállította az államháztartás egyensúlyát, 1927. jan. 1-jén bevezették a stabil pénzt, a pengőt. Korábbi egyoldalú agrárius álláspontját feladva miniszterelnökként ipartámogató politikát folytatott, az új vámtarifarendszer bevezetése (1925) jelentős védelmet nyújtott a magyar iparnak, a magas védővámok főképp a jelentős hazai nyersanyagbázissal rendelkező könnyűipar fejlődését segítették elő. Az intézkedések hatására 1925-től jelentős gazdasági fellendülés vette kezdetét, amely alapjául szolgált a Bethlen-kormány szociálpolitikai reformjainak: kiterjesztette (közel 1 millió főre) a kötelező betegségi és baleseti biztosítást (a mezőgazdasági munkások kimaradtak), s jelentős mértékben növelte a biztosítottak szociális kedvezményeinek mértékét (1927), bevezette a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást (1928), ugyanakkor megoldatlan maradt a munkanélküli segély kérdése. A bethleni külpolitika fő mozgatórugója a trianoni békeszerződés minél teljesebb revíziója volt, az 1920-as évek első fele azonban a vesztes háború közelsége miatt ún. türelmes várakozásban telt el, a problémát a nagyhatalmak előtt a Magyarországon esett sérelem állandó hangoztatásával tartotta fenn. Aktívabb fellépésre azután kerülhetett sor, hogy a Népszövetség feloldotta az ország szigorú pénzügyi (1926. júl. 1.), majd megszüntették állandó katonai ellenőrzését is (1927. márc. 31.). Bethlen célját, a kisantant felbomlasztását nem tudta elérni, de a magyar–olasz barátsági és döntőbírósági szerződéssel (1927. ápr. 5.), a magyar–osztrák barátsági, békéltetési és döntőbírósági szerződéssel (1931. jan. 26.), valamint a Törökországgal, Lengyelországgal és Bulgáriával kötött egyezményekkel az ország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből, egyúttal megtette az első lépéseket az 1930-as évek szövetségi politikája felé. A nagy gazdasági világválság kezdete (1929) véget vetett a gazdasági fellendülésnek, a költségvetés egyensúlya ismét megingott. A későn bevezetett restrikciós intézkedések (az adminisztráció létszámának és a fizetések csökkentése stb.) minimális eredménnyel jártak. A válságtól legjobban sújtott mezőgazdaság megsegítésére a kormány ártámogatást nyújtott a gabonatermelésre (bolettarendszer, 1930), a külső piacgondokat némileg enyhítették az Olaszországgal és Németországgal kötött kereskedelmi szerződések (1931), amelyek értelmében az említettek meghatározott felárral vették át a magyar mezőgazdasági termékeket. Az államcsőd fenyegette országot egy újabb jelentős, hosszú lejáratú nemzetközi hitel segíthette volna ki, a válság világjelensége miatt azonban Bethlen minden próbálkozása ellenére csak tűzoltáshoz elegendő összegekhez (1930. nov.-ben Nagy-Britanniától 3 millió fontos gyorssegély, 1931. júl.-ban 5 millió font Franciaországtól) jutott. A gazdasági gondok politikai instabilitást idéztek elő, a kormánypárton belül a szakadás jelei mutatkoztak, a kormányzó bizalma megrendült benne, s a folyamatos támadások hatására 1931. aug. 19-én benyújtotta lemondását (aug. 24-én távozott a miniszterelnöki tisztségből). Bethlen cselekedeit 1935–1936-ig a kormányfői székbe való visszatérésre készülődés határozta meg. Az Egységes Párt többségét kezében tartva jelentős szerepe volt gr. Károlyi Gyula megbuktatásában, Gömbös Gyula kinevezését követően (amely tudtával és beleegyezésével történt) a belpoltikai életből egy időre kivonulva a revízióval kapcsolatos nemzetközi magyar propagandatevékenység élére állt, nagy előadókörutat tett Németországban és Nagy-Britanniában (1933). 1934-től szembefordult Gömbössel, annak reformtervei (hitbizományi, választójogi) és diktatórikus törekvései miatt; miután az idő előtti választások kiírásával elvesztette parlamenti támogatóinak nagy részét, a kormánypártból is kilépett (1935. márc.). Az 1930-as évek második felétől, bár konzervatív, antidemokratikus nézetei nem változtak, a jobbratolódás jegyeit mutató kormánypolitika miatt Bethlen a demokratikus pártokkal is kapcsolatba került, s az ún. alkotmányvédő front vezető alakjaként a szélsőjobboldal- ellenes konzervatív, liberális és demokrata polgári erők összefogását hirdette meg. Az egymást követő kormányok diplomáciai tevékenységét elsősorban a revíziós célok eléréséért egészen 1940 őszéig (a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásig) támogatta, ugyanakkor a fenntartások nélküli német közeledéssel szemben a magyar önálló külpolitikai arculat megőrzéséért, az olasz és nyugati kapcsolatok erősítéséért lépett fel. A II. vh. kitörését követően legfontosabb feladatnak az ország semlegességének megőrzését tartotta, a háborúba való belépés után a nyugatbarát erők élére állt. 1941–1943-ban többször felvetődött egy irányítása alatt álló londoni magyar emigráns kormány létrehozásának lehetősége. A náciellenes polgári csoportok összefogásának céljából 1943. febr.-ban megalakította a Magyar Nemzeti Társaskört, amely az év végére Demokratikus Polgári Szövetség néven az ellenzéki polgári pártok (a kisgazdákat kivéve) szövetségévé bővült. 1944. márc. 19-e után a megszálló németek elől illegalitásba kényszerült, júl.–szept.-ben azonban titokban többször is tárgyalt Horthyval. 1944. dec.-ben Kaposvár közelében szovjet fogságba került, 1945. ápr. végén a moszkvai Butirszkaja börtönbe szállították, ahol a következő évben elhunyt. Az 1980-as években előkerült Emlékirata (1944) fontos kordokumentum.
• Emlékezet: A Memorial jogvédő szervezet 1990 után három szovjet tömegsírt azonosított, a miniszterelnököt a 3. számúba temették. Moszkvában, a Donszkoj-kolostor temetőjében nyugszik, síremléke előtt a moszkvai magyar levéltári intézet kezdeményezésére megemlékezést tartottak (a sztálini terror emléknapján, 2010. okt. 30-án). Jelképes hamvait 1994-ben hazaszállították, és a Kerepesi temetőben (= Fiumei úti) helyezték örök nyugalomra (a szimbolikus síremlék urnájában a moszkvai Donszkoj-kolostor temetőjéből hozott földet helyeztek el). Emlékművét a Kerepesi temető 12-es parcellájában avatták fel (2001. nov. 10-én). Legismertebb portréját László Fülöp festőművész készítette (1927-ben). 2004-ben Székelyudvarhely főterén átadták az Emlékezet Parkját, ahol 13 szobrot helyeztek el, köztük gr. Bethlen István szobrát (Blaskó János mellszobra; a mellszobor mását 2006-ban Gernyeszegen is felavatták, ám azt 2008. jan.-ban ellopták). Emléktábláját Herencsényben (a Nógrád megyei herencsényi Balsa-birtokon bujkált 1944. júl.–okt. között) avatták fel (2000. szept. 18-án). Róla nevezték el a Szolnoki Főiskola Bethlen István Szakkollégiumát (2010 tavaszán).
• A Kisfaludy Társaság tagja (1939-től). Esztergom Díszpolgára (1926), Makó Díszpolgára.
• Elismerés: A szegedi Ferenc József Tudományegyetemen az államtudomány díszdoktora (1926).
• A Cél főmunkatársa (1913-tól). A Magyar Szemle szerkesztőbizottságának elnöke (1927-től), a Pesti Napló külpolitikai szakértője és állandó munkatársa (1932-től), a Hungarian Quaterly kiadásának megszervezője (1936).
• Főbb művei: Emlékbeszéd gróf Károlyi Sándor felett. (Marosvásárhely, 1906)
  A Mezőség és az erdélyi magyarság. (Szabadság [Marosvásárhely], 1907)
  A siófoki gazdagyűlés előestéjén. (Bp., 1911)
  A magyar birtokpolitika feladatai Erdélyben. (Bp., 1913)
  Nemzetvédelem és államépítés. Hiteles adatok a kommunisták aknamunkájáról. (Bp., 1921)
  Politikai beszédek. (Bp., 1923)
  Magyarország az új Európában. (Bp., 1925)
  Gróf B. I. beszédei és írásai. I–II. köt. (Bp., 1933)
  B I. angliai előadásai. (Bp., 1933)
  Magyarország kisebbségi politikája. (Magyar Szemle, 1933
  franciául is)
  Gróf Apponyi Albert emlékezete. (Bp., 1934)
  The Treaty of Trianon and European Peace. (London–New York–Toronto, 1934)
  L’Ungheria e l’Europa. (Milano, 1938)
  B. I. titkos iratai. Sajtó alá rend., a bevezető tanulmányt írta Szinai Miklós, Szűcs László. (Bp., 1972)
  A magyar politika a második világháborúban. (München, 1985)
  B. I. emlékirata. 1944. Sajtó alá rend., a bevezető tanulmányt írta Bolza Ilona és Romsics Ignác. (Sisak és cilinder. Bp., 1988)
  Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk., az utószót írta Romsics Ignác. (Millenniumi magyar történelem. Politikai gondolkodók. Bp., 2000).
  
• Irodalom: Surányi Miklós: Bethlen. Történetpolitikai tanulmányok (Bp., 1927)
  Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története. (Bp., 1927)
  Beregi Béla: Gr. B. I. és a magyar közgazdaság. (Bp., 1930)
  Nagy Miklós: B. I. beszédei és írásai. I–II. (Budapesti Szemle, 1933)
  Túri Béla: B. I. angliai előadásai. (Katholikus Szemle, 1934)
  Fenyő Miksa: B. I. (Bp., 1937)
  Márkus László: A bethleni kormányzati rendszer bukása. (Századok, 1964)
  Nemes Dezső: A Bethlen-kormány külpolitikája 1927–1931-ben. Az aktív külpolitika kifejlődése és kudarca. (Bp., 1964)
  Szinai Miklós: B. I. és Szkoropadszki kapcsolatai. (Századok, 1966)
  Sipos Péter: B. I. titkos iratai. (Társadalmi Szemle, 1972)
  L. Nagy Zsuzsa: B. I. titkos iratai. (Századok, 1973)
  Sipos József: A Kisgazdapárt és a Bethlen-kormány kezdeti tevékenysége. (Századok, 1984)
  Romsics Ignác: B. I. és a forradalmak kora. (Történelmi Szemle, 1985)
  Romsics Ignác: Gr. B. I. politikai pályaképe. 1901–1921. (Bp., 1987)
  Romsics Ignác: B. I. konzervativizmusa. (Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988)
  Sinor, Denis: B. I. emlékirata. 1944. (Hungarian Studies, 1989)
  Romsics Ignác: B. I. külpolitikája. (Századok, 1990)
  Romsics Ignác: B. I. Politikai életrajz. (Bp., 1991
  2. átd. kiad. 2005)
  Romsics Ignác: Konzervativizmus vagy liberalizmus? Gr. B. I. politikai filozófiája. (Társadalmi Szemle, 1992)
  Romsics Ignác: B. I. (Magyarország miniszterelnökei. 1848–1990. Bp., 1993)
  Szőke Domokos: Konzervativizmus és liberalizmus válaszútján. B. I. és a Magyar Szemle kapcsolatának történetéhez. (Századok, 1993)
  Györkei Jenő: Új B. I.-dokumentumok Moszkvából. (Történelmi Szemle, 1994)
  Kóti Lóránt: B. I. kálváriája: kulcs Wallenberghez? (Heti VG, 1994. 24.)
  Fogarassy László: Védelmi előkészületek Ausztriával szemben gr. B. I. kormányának hivatalba lépése után. (Soproni Szemle, 1994)
  Ormos Mária: B. I. külpolitikai eszmerendszere. (Mozgó Világ, 1995)
  Romsics Ignác: B. I., a konszolidáló konzervatív. (Világosság, 1997)
  Bezerédy Győző: Gr. B. I. pécsi tartózkodása. Dr. Nikolits István főispán visszaemlékezései alapján. (Pécsi Szemle, 1999)
  Frideczky Frigyes: B. I. (Valóság, 2001)
  Sebestyén Sándor: Gr. B. I. (Pénzügyi Szemle, 2001)
  Tilkovszky Lóránt: B. I. miniszterelnök bizalmas körlevele a főispánokhoz 1922 szeptemberében. (Századok, 2002)
  Szőke Domokos: B. I. Tisza Istvánról. (Történeti tanulmányok. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének kiadványa, 2001)
  Lakatos Artúr: Reálpolitika és revízió B. I. külpolitikájában. (Kapu, 2006 és Várad, 2006)
  Ablonczy Balázs: Teleki Pál és B. I., a jövő politikusai. Két gróf a zivatarban. (História, 2008)
  Ablonczy Balázs: A jobboldaliság változatai. B. I. és Teleki Pál konzervativizmusa. (Rubicon, 2009)
  Cartledge, Bryan: Trianon egy angol szemével. Károlyi Mihály és B. I. Ford. Bánki Vera. (Bp., 2009).