Arany János (1817. márc. 2. Nagyszalonta, Bihar vm. – 1882. okt. 22. Bp.): költő, műfordító.

• A család nemesi jogokat kapott I. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől, de ezt Arany születésekor már nem ismerték el, s ezt később is hiába próbálta perrel visszaszerezni. Apja Arany György (1757–1844), anyja Megyeri Sára (1772–1836). Nemzedékkel idősebb nővérén, Arany Sárán (1792–1853) kívül csak a majdani költő érte meg a felnőttkort: 7 fiú- és egy leánygyermekük halt meg. Felesége: Ercsey Julianna, egy helyi ügyvéd, házasságon kívül született leánya (1840. nov. 19-én kötöttek házasságot). Fia: Arany László (1844–1898) költő, műfordító, folklorista. Leánya: Arany Juliska (1841–1865).
• A debreceni ref. kollégiumban tanult (1833–1834, 1835–1836), autodidaktaként képezte magát, festészettel, szobrászattal, zeneszerzéssel kísérletezett (1840-es évek); közben egy rövid időre színésznek szegődött (1836). Az MTA tagja (l.: 1858. dec. 15.; r.: 1858. dec. 15.; t.: 1879. máj. 22.). Az MTA "titoknoka" (= főtitkára, 1865. jan. 26.–1879. máj. 22.), t. főtitkára (1879. máj. 22.–1882. okt. 22.).
• Életút: A nagyszalontai gimnázium segédtanítója (1836–1839), Nagyszalonta község segédjegyzője (1839–1840), aljegyzője (1840– 1848), egyúttal a nagyszalontai gimnázium ún. rektora (1842–1848). A forradalom és szabadságharc idején a Nép Barátja c. néplap szerkesztője (Vas Gerebennel, 1848. jún.–dec.), ill. Aradon önkéntes nemzetőr (1848. nov.), a Belügyminisztérium fogalmazója (Debrecenben és Pesten, 1849), az orosz csapatok bevonulása után bujkálni kényszerült: pénzét, állását, jegyzői lakását is elvesztette. Geszten Tisza Domokos nevelője (1851. máj.–okt.), a nagykőrösi ref. gimnáziumban (1853-tól főgimnázium) a magyar és a latin nyelv r. tanára (1851–1860). Nemsokkal azután, hogy addig páratlan módon egy napon az MTA l. és r. tagjává is megválasztotta (Jedlik Ányossal együtt, 1858. dec. 15.), Pestre költözött (1860), ahol az irodalmi élet elsőszámú szervezőjeként a Szépirodalmi Figyelő (1860. nov.–1862. okt.), majd a Koszorú c. folyóiratok szerkesztője (1863. jan.–1865. jún.). A Kisfaludy Társaság r. tagja (1848-tól), igazgatója (1860–1865). Az MTA "titoknoka" (= főtitkára, 1865. jan. 26.–1879. máj. 22.), t. főtitkára (1879. máj. 22.–1882. okt. 22.). Elhatalmasodó és szaporodó betegségei miatt Karlsbadban gyógyíttatta magát (1869–1877), majd családjával együtt nyaranta a Margitszigetre költözött (1877-től). 1882. okt. 10-én, Petőfi szobrának leleplezésekor meghűlt, s betegségéből már nem épült fel.
• Első írása a jegyzői hivatásról szóló hírlapi cikke a Társalkodóban jelent meg (Népnevelésügyben címmel, 1841). A Bihar vm.-i tisztújítás erőszakos cselekményei hatására írta meg első jelentősebb művét Az elveszett alkotmány c. vígeposzt (1845), ill. az Életképek c. folyóiratban romantikus novellákat közölt (1846-tól). A Kisfaludy Társaság pályázatára küldte be Toldi c. elbeszélő költeményét (1846), amellyel nemcsak az emelt pályadíjat, hanem Petőfi Sándor költői barátságát is elnyerte. A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik: Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Arany munkásságát; műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette és munkára serkentette az önnön tehetségében állandóan kételkedő költőt. A Tízek Társasága felbomlása után Petőfi meghirdette az Arannyal, Tompa Mihállyal együtt megalapított ún. népies triászt, amely közösen lépett fel a konzervatív irodalom ellen. A forradalom és szabadságharc idején több forradalmi hangvételű verset írt (a szinte azonnal megzenésített Nemzetőr-dal ponyván is megjelent). A szabadságharc bukása után elégikus verseket (Letészem a lantot, 1850) és ironikus hangvételű műveket (A nagyidai cigányok, 1851) írt, ill. esztétikai és irodalomelméleti kérdésekkel fogl. (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859). Az 1850-es–1860-as évek jelentik művészetének felívelését, lírája virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, 1851; Kertben, 1851; Visszatekintés, 1852; A lejtőn, 1857) a vívódás és a bűnhődés lélekállapota került tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, 1853; Ágnes asszony, 1853; Szondi két apródja, 1856), Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Egyik legismertebb műve, A walesi bárdok. Ballada angol modorban (1857) a császári pár magyarországi látogatására készült történelmi allegória. A Toldi estéjét 1854-ben jelentette meg: a Toldi folytatásának szánt elbeszélő költemény azonban már tudatosan továbblép a Toldi naiv népiességétől. Pestre költözése után, irodalomszervezőként elsősorban az egyensúly megteremtésére törekedett: védte a népiesség programját, de harcolt a Petőfi-epigonok, Petőfi gyenge utánérzői ellen. A Kisfaludy Társaság igazgatójaként szervezte a társaság felolvasói üléseit, gondozta kiadványait. Ő fedezte fel Madách Imre költői művét, Az ember tragédiáját (1860), Madách remekét nyelvileg ő javította, s a mű kiadását is megszervezte. Vezető szerepet játszott abban, hogy a költő születésének 300. évfordulójára teljessé vált a magyar Shakespeare-fordítás (maga fordította le – többek között a Hamletet, amelynek szállóigéi Arany tolmácsolásában terjedtek el). Kezdeményezte továbbá a teljes Molière-fordítást, ill. életének utolsó korszakában elkészült a teljes Arisztophanész-fordítással is (1870–1874). Kísérletet tett egy magyar nemzeti műeposz megteremtésére (ennek részeként készült el 1863-ban a Buda halála). A “hún rege” egy tervezett hun trilógia első része volt, ám akadémiai elfoglaltsága és Juliska leányának váratlan halála (1865) évekre megakasztotta költészetét. A hivatali kötelességektől fokozatosan megszabaduló Arany költészete az 1870-es évek végétől ismét fellendült. Még 1873-ban megírta a Bolond Istók 2. énekét, majd befejezte Toldi-trilógiáját: a Toldi szerelme (1879) a világirodalom nagy eposzaihoz mérhető enciklopédikus mű, amely az Iliász és az Odüsszeia szemléletét egyesíti. Utolsó műveit a Gyulai Páltól még 1856-ban kapott, kulccsal zárható Kapcsos könyv új folyam c. részébe jegyezte (Őszikék címmel, 1877-től). A költeményciklus lírai költemények, életképek és balladák csodálatos gyűjteménye. A legismertebbek a goethei értelemben vett alkalmi líra remeklései (A lepke, Vásárban, Plevna), ill. az élete mérlegét megvonó, a halálra felkészült ember melankolikus költeményei (Epilógus, A tölgyek alatt). Az ugyanitt található késői balladái elsősorban népi tárgyú lélektani alkotások (Vörös Rébék, Tengerihántás, Tetemre hívás). Zenével is fogl.: dalokat komponált a saját, valamint Amadé László, Bajza József, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor verseire. Népdalgyűjteménye kora népdalismeretének fontos dokumentuma.
• Emlékezet: Halála után fia, Arany László a Nagyszalontán 1886-ban létrejött Arany Emlékbizottságnak adta át apja bútorait, ruhaneműit és könyveinek egy részét. Arany László kezdeményezte az első Arany-szoba felállítását (Nagyszalontán, a ref. egyház által felajánlott egyik tanítói lakásban, 1885. jún. 6-án). Nagyszalonta városa 1885-ben Arany János Emlékmúzeumot alapított. A gyűjtemény 1899-ben foglalta el mai helyét a Csonkatoronyban, a múzeum gondozását az Arany Emlékegyesület vette át. Emlékét őrzi a nagykőrösi Arany János Múzeum (1928), amely a költő nagykőrösi működésének dokumentumait is őrzi. A nagykőrösi Arany János Gimnázium eredetileg a 16. sz.-ban alapított ref. kollégium volt (miután a ref. egyház visszakapta az intézet elnevezése 1993/94-től Arany János Református Gimnázium). A gimnáziumban is működött egy Arany János Emlékmúzeum, itt őrizték a költőnek a tanítványai által összegyűjtött dolgozatjavításait, óravázlatait: az országban egyedülálló iskolamúzeum anyaga 1977-ben került a városi Arany János Múzeumba. Stróbl Alajosnak a költőről készített mellszobra (“a vén gulyás alakjával”, 1911) a ref. templom kertjében, a gimnázium régi épülete előtt áll. Varga Imre Nagy Tanárikar (1996) c. emlékműve Arany és hat tanártársa szobrával a Nemzeti Emlékhelyen, az Arany János Múzeum épülete előtt látható. Arany János emlékének ápolására Arany János Társaság Temesvárott (1903–1948) és Nagykőrösön is működött (1925–1944). A Budapesti Gyermekszínház nevét 1985-ben változtatták meg Arany János Színházra. A Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa 1995-től Arany János-díjat és Arany János-jutalmat is kiad, de az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2004-ben szintén Arany János-díjat alapított.
• A Kisfaludy Társaság r. tagja (1848-tól), igazgatója (1860–1865).
• Elismerés: Az MTA Nagyjutalma (egyedül: 1860, 1879; Hunfalvi Pállal megosztva: 1872; posztumusz, 1893), Szent István-rend keresztje (az ezzel járó bárói címet viszont elutasította, 1867).
• A forradalom és szabadságharc idején a Nép Barátja c. néplap szerkesztője (Vas Gerebennel, 1848. jún.–dec.) A Szépirodalmi Figyelő (1860. nov.–1862. okt.), majd a Koszorú c. folyóiratok szerkesztője (1863. jan.–1865. jún.).
• Főbb művei: Zrínyi és Tasso. Akadémiai székfoglaló is. (Elhangzott: 1859. okt. 31.
  Budapesti Szemle, 1859)
  A. J. összes költeményei. (Pest, 1867)
  A. J. prózai dolgozatai. (Pest, 1879)
  A. J. összes munkái. I–VIII. (Bp., 1884–1885)
  A. J. hátrahagyott írásai és levelezése. I–IV. Sajtó alá rend. Arany László. (Bp., 1887–1889)
  A. J. összes művei. Szerk., sajtó alá rend. Voinovich Géza. (Bp., 1925)
  A. J. összes művei. I–II. (Bp., 1937–1938)
  A. J. összes művei. Kritikai kiad. Főszerk. Keresztury Dezső. (Bp., 1951–1986)
  A. J. népdalgyűjteménye. Sajtó alá rend. Gyulai Ágost, Kodály Zoltán. (Bp., 1952)
  A. J. válogatott művei. I–IV. (Bp., 1952–1953)
  A. J. összes költeményei. I–III. Sajtó alá rend. Keresztury Dezső, Keresztury Márta. (Bp., 1962)
  Kapcsos könyv. Költemények. Szerk., a kísérő tanulmányt írta Sőtér István. Hasonmás kiad. (Bp., 1962
  3. kiad. 1982).
  
• Irodalom: Riedl Frigyes: A. J. (Bp., 1887
  új kiad. 1982)
  Gyulai Pál: A. J. (Bp., 1891)
  Szinnyei Ferenc: A. J. (Bp., 1909)
  Szinnyei Ferenc: A. J. tudományos munkássága. (Budapesti Szemle, 1910)
  Császár Elemér: A. J., mint irodalomtörténetíró. (Irodalomtörténet, 1917)
  Gulyás Pál: Egy negyedszázad. A. J. irodalma. (Irodalomtörténet, 1917)
  Heinrich Gusztáv: A. J. és az Akadémia. (Akadémiai Értesítő, 1917)
  Tolnai Vilmos: Arany nyelvművészetéről. (Akadémiai Értesítő, 1917)
  Négyesy László: A. J. (Bp., 1917)
  Négyesy László: Arany és a magyar nyelv. (Magyar Nyelv, 1917)
  Riedl Frigyes: Arany, mint nyelvész. (Magyar Nyelv, 1917)
  Riedl Frigyes: Arany lelki élete. (Budapesti Szemle, 1917)
  Schöpflin Aladár: A fiatal Arany. (Magyar írók. Bp., 1919)
  Voinovich Géza: A. J. életrajza. I–III. (Bp., 1929–1938)
  Balogh Jenő: A. J., mint az MTA főtitkára. (Akadémiai Értesítő, 1932)
  Barta János: A. J. (Bp., 1953)
  Hermann István: A. J. esztétikája. (Bp., 1956)
  Gergely Pál: A. J. és az Akadémia. (Bp., 1957)
  Sőtér István: Nemzet és haladás. (Bp., 1965)
  Sáfrán Györgyi: A. J. hagyatéka az Akadémiai Könyvtárban. (Magyar Tudomány, 1967)
  Pál Endre: A. J. betegségei. (Irodalomtörténet, 1986)
  J. Soltész Katalin: A. J. verselése. (Bp., 1987)
  Keresztury Dezső: Mindvégig. A. J. (Bp., 1990)
  Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk, A. J. kritikusi öröksége. (Bp., 1992
  2 kiad. 1994)
  Tóth Tibor: Hogyan élt A. J. Nagykőrösön? (Forrás, 1995)
  Szili József: Arany hogy istenül: az Arany-líra posztmodernsége. (Bp., 1996)
  Nyilasy Balázs: A. J. (Bp., 1998).